Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Balogh István: Ketten a parton

2017.12.04

Ketten a parton

Benes József barátom emlékére

Balogh István

2017. december 4., 13:07

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

 

Léphaft Pál fotója Benes Józsefről 2006 októberében készült Szivácon, a Szenteleky Napokon

Léphaft Pál fotója Benes Józsefről 2006 októberében készült Szivácon, a Szenteleky Napokon

A címben fölírt szókapcsolatot Jóska mondta háromszor is: 2004-ben egy novellám, 2005-ben egy versem, 2009-ben egy verseskönyvem kapcsán. A novella, amely fiatalkorunk egy kellemes estéjének történetmeséléséből gyökerezett, a Szvit címmel jelent meg a zEtnában. Később első novelláskötetem sokszor fölemlegetett darabja lett, még Kárpátalján egy weblapon is napvilágot látott, így sokfelé olvashatták. Képzőművész barátom egyetemi éveiről, zentai kezdő tanári idejéről és párizsi anabázisáról regélek benne. Magamat is beleraktam, hiszen Jóska tanárom volt a zentai gimnáziumban, igaz, egyetlen esztendeig, de nem ám a tanév befejezéséig, mert április végén egy hosszabb éjszaka után kilépett a Royalból, s mit tett a véletlen? Arra járt éppen Sihelnik két szürkéjével és üres fiákerrel, festőnk föllépett, végigkocsizott a Tisza-parton és a korzón, meg sem állt Párizsig! A párizsi út közvetlen előzménye, hogy az ivászatot megelőző szombat délutánon, ahogy szokás volt Zentán, 18 órakor a korzón megnyílt alkotónk első önálló kiállítása. Hogy kerülök én ebbe? Sokadmagammal. Előző éjjel rendezték be a kiállítást, szombat délelőtt nálunk volt órája, így átsétáltunk a kiállítási terembe, no, mit szóltok hozzá? – kérdezte.

Így került novellámba a válaszom: „Szintaréven április legvégén nyélbe ütöm az első kiállításomat. Jó megnyitó, utána rendes ivászat, cimborákkal reggelig, de másnap elviszem a leglármásabb gimnáziumi első osztályt tárlatlátogatóba. Egyik képem előtt megáll a fiú és nézi, nézegeti, hátralép, előrelép, kitárja, összehúzza a szemét, hunyorog, szemléli, mint egy kritikus. Kérdem tőle, mit néz oly elhivatottan? Tanár néptárs, mondja a gyerek, ezen a képen egy puffadt hasú, aszaltfüge fejű hulla van. Fölötte meg, a bal sarokban, egy szódásüveg. Azt keresem, mi köti össze a kettőt? Az üveg tartalmától puffadt-e fel az alak hasa, hogy beledöglött, vagy csak egyszerűen fejbe kólintották az üveggel és elfelejtették idejében elföldelni? Dühös pofát vághatok, mert a gyerek megretten, kihuny a huncutkás lángocska szemében, és szomorúan ezt kérdezi, tényleg ilyen szopottfejűk vagyunk errefelé? Ilyennek lát minket? De ilyesmit érzek magunkról én is. Agyunkban meg buborékok szökellnek. Ez nagyon jó kép, tanár néptárs! Nehéz kalapáccsal üt a gyerek homlokom közepébe. Óriási csapás agyam-cintányérra! Koponyám hangládája csak felerősíti a zengést-bongást. Néz rám a kölyök szótlanul.”

Párizsból egy képeslapon értesítette az itthoniakat, hogy éppen a Szajna-parton múlatja az időt, piktort játszik ő is, mint oly sok ezren abban a pillanatban. Ám a „ketten vagyunk a parton” kifejezés a novella befejezésének elolvasása után hagyta el ajkát. Párizs után talált rá nagy témájára, a Tisza szaggatott, réteges partjának ábrázolására. „Egy egész esztendőn át vidáman kószálok Párizsban világhírű barátommal (Miodrag Dado Đurić kollégiumi társa), megbámulom minden nevezetes utcáját, épületét, Eiffel-tornyát. Találkozom festőkkel, grafikusokkal, mindenféle művészekkel, kurvákkal, kritikusokkal, járok híres meg csöppnyi galériákban, színházakban, mulatókban, kiskocsmákban. Festek, rajzolok a Szajna partján, partifecske piktorok sorában én is egy vagyok, versenyt csivitelek meg mázolok velük, s megbámulnak minket kedves járókelők; hallgatom híres festőművészek, professzorok akadémiai előadásait a modern képzőművészetről, a még modernebb festészeti, grafikai és iparművészeti technikákról, és hétvégeken kiutazunk barátommal vidékre, ahol a felesége él, s ahol az asszony kecskéket tenyészt. Dado kecskéi között boldog vagyok, Párizs környékén, egy öreg tanyán.

Fekszem a napon, a legelő közepében, lágy szelőcske babusgat, hallgatom a madárdalt, kecskék szelíd mekegését. Behunyom szemem és megjelenik előttem a Tisza szakadozott, réteges bácskai partja. Bárányfelhők bodraiból előbújik a rejtőzködő Pán, rámkacsint, sokágú sípját szájához illeszti.”

A befejezés képét írói fantáziám szülte. Elolvasván Benes a szöveget, meglepődött, s azt kérdezte, ezt meg te honnan tudod? Én így éreztem volna, ha esztendeje már Párizsban vagyok. Hát én is így éreztem. S ezért jöttem haza. Biztattak pedig, lépjek le, jobb Párizsban, mint Titónál, mondták. Azt nem tudták fölfogni, hogy én a Tiszához megyek vissza. Pedig bajmoki vagyok. Zentai vagy te, Jóska, mondtam neki. Hát az vagyok. Az is maradsz. Bólintott. Pedig a szöveg megjelenésekor már évtizedek óta nem Zentán élt, nem is a Tisza mellett.

A következő évben 75. születésnapjára verssel köszöntöttem. Elhomályosult a szemünk találkozáskor, szorongattuk egymás kezét. Az életem van ebben a versben! Köszönöm neked, mondta. A vers az Örök partunk címet kapta, s ez lett fedőlapjára írva a 2009-ben Zentán megjelent verseskötetemnek is.

Tavaly találkoztunk személyesen utoljára. Magyarkanizsán, az Írótáborban. Friss grafikáiból nyílt kiállítás, azzal köszöntöttük őt. A dobó Tihamér Képtár, Cigonya birodalma kétszintes. Akkor épp a fölső szinten folyt a megnyitó, én egyedül kívántam maradni, az üres alsó szinten leültem a fal melletti padra, és néztem a szitakötő-lányokat, hogyan röpdösnek a víztükör fölött. Lehallatszott minden, de elkerült a zsongás és az ünnepi beszéd. Észre sem vettem, vége lett a megnyitónak, csak ültem és bámultam az egyetlen színes képet. A fehér-feketék mintha ott sem lettek volna. Tetszik? – fogta meg vállamat Jóska. Más, mint a többi. Mert színes? A röpte miatt. Hallom szárnyának bársony rezdülését. Nézte Jóska a tarkálló fotógrafikát, közelebb lépett hozzá, aztán oldalra tért. Írok róla, szóltam. Írjál. Jóska leült mellém. Megvannak még a képeim, amelyeket neked ajándékoztam? A szobámban díszítik a falat. Vigyázz rájuk! Őrzöm őket. Újra fölállt képzőművész barátom. Lépkedett a teremben oda-vissza. Hirtelen földbe gyökerezett a lába. Ketten vagyunk a parton, mondta. Most? Hozzám lépett, fölnéztem rá, találkozott tekintetünk. Most is meg vagy negyven évvel ezelőtt is! Amikor a szitatechnikát kezdtem a művésztelepen. Az első vers-képem a te négysorosod volt. Emlékszel? Szöveged a nap és a te személyed, én a korong alatt állok társként veletek, és előttünk, mint a lépcsők, a leszakadt, meredek réteges part. Az a szitanyomat belekerült az első verseskönyvembe is! Az a könyv jó munka volt! Nem másolt, hanem eredeti szitanyomatok vannak benne!

Hirtelen az egyetlen színes grafikára pillantottam. Mintha megmozdult volna, szóltam. Hárman vagyunk itt? – kérdezte társam. Talán négyen, néztem körül. Igazad van, mondta Jóska. Gyere, Cigonya, ülj le mellénk!