Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Valkay Zoltán: DOBÓ TIHAMÉR HAGYATÉKÁRÓL

2009.12.31

 Valkay Zoltán:


 

 

DOBÓ TIHAMÉR HAGYATÉKÁRÓL

 

Megjegyzések a magasztos sorsú vonalmágus művészetéről, melynek apropója a magyarkanizsai Dobó Tihamér képtárban 2009. december 18-án megnyílt Dobó-kiállítás


 

 

„… kellemes részegség vett rajtam erőt…” (d.T.)

 


 

 

S a kérészlét, mint/ tükör, rögzíti a tájba képét, … (Koncz István)

 


 

 

„…a táj a Lélek tükre…” (S.L.)

 



A sivatag a magánynak vidéke – a természet minimuma, de a szellemnek maximuma is, miáltal szoros kapcsolatban áll a kanizsai Járás puszta és szikár, végtelenbe vesző szikes világával.

Dobó Tihamér – Cigonya (1937/38–1987) kanizsai festő – meglehet, Kanizsa Festőjét tisztelhetjük benne – egyik legfőbb zsánere éppen a Járás, a kanizsai tanyavilág lapályosságának festése volt. Annak sikeresebb megfestésében/megrajzolásában az úgynevezett „horizont-problematika” képezte fő foglalatosságát. A kitárulkozó anyaföld témáját, a Tisza és kanyarának „lekapása” mellett, számtalanszor megfestette, egyik fő obszessziójának számított az, mellyel jószerével nap, mint nap tudatalatt vívódott.1

Az alábbiakban Dobó festészeti- és szellemi hagyatékából a horizont-problematikát, a láthatatlan tájszellem rajzolatokat, az egyensúlyba hozott képi asszimetriát emelném ki:


Dobó és a horizont-, illetve szemhatár-problematika

A horizont-problematika nem intellektus kérdése. Látóhatár-tágítás nélkül nincs is tájképfestészet.2 A horizont-problematika ismerete a tájkép, de minden kép festésének titka is. Ugyanakkor a „végtelenre állított tekintet” a nem fókuszált szem feladványa. A nézés utáni látás, majd újra nézés állapota és tudománya. Verebes György festő ezt egyébként a „látás tudomásának” nevezi. Amikor a néző, maga a nézés és a nézett eggyé válik. Ebben a meditatív létállapotban azáltal, hogy a szem nem fókuszál, éppenséggel mindent láthat; színről színre. Mivel a tekintet nem veszik el az enyészpontban (tulajdonképpen az enyészpontokban), a tájat néző szem a zen- és a hun-magyar „sasíjászok” szeméhez lesz hasonlatos. Ez pedig megegyezik a horizont-problematika kérdésével – a tudatos látás kérdésével. A „haloptikát” idéző jelenséget, Dobó Tihamér – Cigonya több „Tiszás és Járásos” képén könnyűszerrel kitapinthatjuk.


Azt, hogy a horizont-problematika érdekelte és foglalkoztatta, azt, Tolnai Ottó neves költő-írónk is igazolta, amikor is legutóbb arról talált beszélni, hogy amikor Cigonya húz egy egyenes vízszintes vonalat – a láthatár-, vagy egy a Tiszán ringatózó ladik egyenesét – lineája a következő (mondhatni nem várt) hirtelen bekövetkező pillanatban e szigortól mintegy szabadon elrugaszkodva, önkívületben szárnyalva spirál-göngyölegbe csap át a lap két oldalsó részén. Itt, ebben a „szemsarkaiban élő” sávban mintha magasabb régiókba emelkedett volna, mintha itt érintette volna meg a szemmel láthatatlant…


 

 

Dobó magasztossága és a táj-szellem láthatatlan „hálló-gombolyagja”

 

A sivatag a magány, a természetnek minimuma, de ugyanakkor a szellemnek maximuma. A kanizsai Járásra vetítve Hamvas fennen már idézett sorait feltehetjük a kérdést, hogy vajon hol leledzhet itt a szellem? A rab-szabad tulajdonságú puszta kitárulkozásában ugyanis annyira végtelen és annyira határtalan, hogy nyomasztóan könnyed lehet csak, az „Ő” láthatatlan jelenléte…


A magasztos érzés kettős – hasonlóan egy hatalmas éggel lapított táj szemléléséhez – egy időben elégedettséget és szenvedést feltételez. A magasztosság paradoxona a szenvedésből születő elégedettség érzülete. Dobó intuitív magasztossága a „dolog” fölfogása és „előállítása” közötti ellentétes érzésből táplálkozik. Olyan ideáról van szó nála, amelynek előállítása szinte lehetetlen… láthatóvá tenni a lehetetlen pedig magasztos feladat…


Eszelősen egy-két motívumhoz ragaszkodott, amit örökösen, szinte végtelenül ismételt: a Járás-szélhez, és a Tisza-kanyarhoz, olyanokhoz tehát, ahol eltűnik/elveszik a tekintet… Úgy tűnik, hogy ez a végtelen próbálkozás mintegy kifejezte legfőbb vágyát: A VÉGTELEN AKARÁSÁT. A végtelenbe eltűnő szemhatár végül is, az emberélet végességét is idézi… és az elmúlást, amivel Dobó komolyan foglalkozott. De a végtelennel foglalkozni a képzőművészetben Istennel való foglalkozást is jelent. A vég, a halál kérdése a láthatóból a láthatatlanba való átlépés, eltűnés, mintegy az összes enyészpont kioldása…


A végtelen görbe lumniszkátái, ellipszisei súlyos sújtással telített huszár-nyolcasai, hasonlóan egyes vallások Istenes vonalaihoz társítják Dobó görbéit. Vallomásos letéteményei ezek a végtelennek; Istennek, a magasabb Rendnek. Dobó kacskaringói – ingó kacsai, az örökkön örökké változó és mégis ugyanannak a Táj-szellemnek (vagy inkább Léleknek) kergetőző jókedve, vagy még inkább, a mindent átható fényszövétnekek szabadabb, harmonikusabb megjelenései… Ács József festő szerint egyes rajzain a természeti jelenségek, helyesebben tünemények lényege marad meg, ami a hullámzásban, mint gondolatban rögzítődik… hullámzó vonalaiban melyeknek „ostorcsapásai” újfent és újfent meglepetéssel szolgálnak…


 

 

Dobó és a „különös egyensúlyok” keresése

 

A Dobó képeinél jelenlevő „különleges egyensúly” feszültséggel teli jelenségénél megtalált egyensúlyról, kiegyensúlyozott asszimetriáról beszélhetünk. Ezt Dobó járásfilozófiájával körülírva talán így fejezhessük ki: csak egy hosszú egyenest kell húzni – vízszintesen, s megtámasztani egy apró részletet jelentő vertikálissal. Megtámasztani, hogy ne dőljön el. Ami ugyebár a részlet ereje mellett az ellentétes lelkiség kifejeződése is. Dobó táj-vonásaiban rejlő vibráció a Járás végtelenbe elhajló vibrációja, annak ősereje, hisz nem is tudott jóformán mást festeni, csak az itteni tájat. A valamikori Kanizsai Csoportbéli társ, a grafikus/filmrendező Bicskei Zoltán a fentieket még megtoldja: „Tihamér mindegyik festményére, rajzára finom asszimetria, egyfajta levegősség, megtalált csend jellemző, mely billegve tartja az egyensúlyt…”


Ezt képletesen is igazolandóan, bohém festőnk egy régebbi, hátára fordított „billegő”; talán egyensúlyozó (!?) teknőcrajzával illusztrálnám. Feje tetejére állított Világ, mondhatni – hiszen a mítoszok szerint a Világot teknőcök cipelik a hátukon, helyesebben a Világot sarkain négy teknőc tartja. A modern ember számára első pillanatra értelmetlenségnek tűnő „mesebeli” jelenséget persze lehetséges értelmezni! A világmodell teknőcöt hun ősatyáink hagyatéka alapján, a székely rovás ismeretében, mint valami titkos szöveget ellehet olvasni: benne van, és benne rejtezik a négy-, illetve öt világösszetevő őselem, valamint az öt világtáj piktogramája, általuk pedig a világfelépítmény „formulája”. Ennek ismeretében pedig igenis, hogy a teknőc a Világot hordozza. Dobó esetében a „világ”, a „világot-hordozó” a feje tetején áll… de az is lehet, hogy az ÉGEN JÁRNI KÍVÁNÓT jelenítette meg…





1 Megjegyzés: A Járás- illetve a horizont-festés rajzolásának hagyományát, Dobó Tihamér a Kanizsai Csoportbelieknek a későbbiekben átadta.

2 Megjegyzés: A horizont-tágítás egyik ismert gyakorlata: a fej és a szem mozdulatlan, csak tekintetünk mozog – miközben széttáruló kezeidet megpróbálod követni…

 

Megjelent az ÚJ KANIZSAI ÚJSÁG XVI. évf. (479) 52. szám 12. old.

2009. december 31. csütörtök