Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Koncz István. Dobó Tihamér munkásságáról a gyűjteményes tárlat megnyitásakor

2008.01.29

Koncz István: a grafikák.

 

Dobó mint festô, nagyon leegyszerűsítve, három élményterületet dolgozott fel képein. Ezt a három élményterületet tájképei, portréi és csendéletei fejezik ki. Ez a tárlat elsôsorban tájképeit, majd csendéleteit prezentálja. Portréi közül mindössze 2-3 kép került bemutatásra, azok is korábbi alkotói korszakából.

Dobó Tihamér szinte kifejezetten homo aestheticus. Ez a körülmény amennyire kedvezô a művészi kifejezô indulat életben tartására (ha moralista lenne, nyilván rég abbahagyta volna a festést és rajzolást) - olyan tragikusan is determinálja munkásságát. A moralista filozófiát, eszmét kreál magának - lelkesedéssel vagy csalódottan, hívôn vagy hitetlenül, meggyôzôdéssel vagy daccal, élve vagy elbukva, de mindenféleképpen kompromisszumot tud találni akár a világgal, akár saját lelkiismeretével. A homo aestheticus számára nincs kompromisszum, azaz a homo aestheticus számára a kompromisszum pusztítás és pusztulás, lényegében önpusztítás. Legmesszebb az egzisztálás határain belül a tárgyilagosságig juthat el kompromisszumaival.

Huszonöt év nagyon hosszú idô, különösen ha ezt a huszonöt évet az ember 16-17. életévétôl számítjuk. Megdöbbentô Dobó festményeinek szinte töretlen és félelmetes tárgyilagossága az 1950-es évektôl egészen máig. Szinte kedve lenne az embernek a tájképek mögé nézni, hogy legalább onnan mutatna valami fricskát vagy szamárfület a mesterre, ahogyan ô is színes naturalizmussal, a legakadémikusabb realizmussal festett képekbe belelop valamit, tiltakozása jeléül. Ösztönszerű, nem átgondolt tiltakozások ezek, csak egyszerűen bántja a homo aestheticus szemét a naturalizmus. Ilyenkor, hogy a naturalista hatást lerontsa, még a giccsel is képes kacérkodni. Legvilágosabban azonban elvont képei igazolják megfigyelésünket. Ugyanaz a tárgyilagosság jellemzi elvont képeit is, mint realista képeit. Sôt, az elvonatkoztatás erre még több lehetôséget nyújt, hisz nem veszélyezteti a naturalizmus. Elvont képei egyébként ugyanabból az élménybôl születnek, mint realista képei, csak a formák tisztulnak meg a részletektôl. Dobó elvont képeit úgy is jellemezhetnénk, hogy azok a forma mítoszai. Ezért néha a torzó benyomását keltik: a születô, az ôssejtjébôl kifejlô forma és az alaktalan, piszkos tér, ahol még minden kialakulásra vár.

Jó lenne azonban néha elfogultnak látni, jó lenne néha szeretve, gyűlölve, boldogan, boldogtalanul, hívôn vagy csúfolódó hitetlenül látni viszont a vásznain a festôt.

Az objektivitás Dobó Tihamérnál azonban nem csak a megalkudni tudó homo aestheticus mértéke és egyben a megrendelô, a mecénás kiszolgálása. Mert ki kell szolgálni a mecénást is, és a festô csak képpel tud fizetni: barátságért, spriccerért, kenyérért, hitelért.

Amennyire kompromisszum a tárgyilagosság, annyira alázat is Dobó esetében. Az alázat azonban szintén nem egyértelműen pozitív. Itt kell visszakanyarodnom az Ifjúság valamikori fôszerkesztôjének aggályaihoz. Azt mondtam, Dobó Tihamér alaposan rácáfolt ezekre az aggályokra. Dobónál a tehetség és tudás valóban nem státus, nem lett és nem is lehetett státus. Sôt, azt róhatnánk fel neki, hogy a művel szembeni alázat, a mesterséggel szembeni alázat, már-már a tárggyal szembeni alázat is, amely tárgy, amely modell lassacskán mindenkié, mindenki szemével látható, legkevésbé az ô látásának a reflexiója. És a kör bezárul. A festô visszatér a megbízható mértékhez, a tárgyilagossághoz.

Megnyitva ezt a tárlatot azt kérem a tisztelt közönségtôl, hogy Dobó Tihamér képeit azzal a tárgyilagossággal fogadja, amilyen tárgyilagos alázattal ô azokat megalkotta, miközben ôvele magával csak annyi történt, hogy elmúlt 25 év, és egyben elmúlt az életének[]

a fele is. Nem önmagának festette a képeit, hanem nekünk, és már csak nekünk marad meg az, ami számára elmúlt.

Köszönet azoknak, akik képeiket rendelkezésre bocsátották, hogy ezt a tárlatot megrendezhessük, és köszönet azoknak is, akik ezt vonakodtak megtenni; érthetô, hisz az emberek nem egyformán féltik és ôrzik kincseiket.



Híd, 1981/4.

Alázat és tárgyiasság

1954 vagy 1955 nyarán történt. Az akkori Ifjúság nevű hetilap belsô munkatársaként dolgoztam a hetilap szerkesztôségében. Mindig és mindenhol izgalmas pillanat a posta felbontása, de a szerkesztôségi posta különös izgalmat tartogat. Olyasmi az, mint ami egyszerre magában foglalja az ismeretlenbe indulás és a hazaérkezés izgalmát is. Fôszerkesztôm minden porcikájában demokratikus szellemű ember volt, és nem csinált presztízskérdést abból, hogy ki veszi át és bontja fel elsônek a napi postát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy igencsak a közülünk legkorábban érkezô ismerkedett meg elsôként a beérkezett levelekkel. Már csak a posta miatt is igyekeztem legkorábban érkezni, és a levelek közt legelôször is földit, kanizsait kerestem. 1954 vagy 1955 nyarán (nem emlékszem pontosan az évre) Kanizsáról Dobó Tihamértól érkezett levél. A borítékból, a levéllel együtt néhány rajz, azt hiszem, tusrajz hullott ki. Csak az egyikre emlékszem, amelyiket le is közölt az Ifjúság. Betűrt, csapzott karimájú kalapos ember arcképe volt ez, szikár, idôs kubikos ember képe - amilyen arcokat abban az idôben naponta láttunk elvonulni a Nemanjina utcában, az akkor még két műszakban dolgozó téglagyár felé és vissza.

Bôbeszédűen igyekeztem bemutatni, ha úgy tetszik, beprotezsálni a levélírót a szerkesztôségnek. Komolyan, elmélyülten nézegették a rajzokat, a fôszerkesztô pedig a levelet forgatta, meglehetôs fenntartást demonstrálva. Aztán, temperamentumának megfelelôen, halkan, tűnôdve el is mondta aggályait. Tulajdonképpen a levél egy mondata vagy szóhasználata zavarta a fôszerkesztôt. A szerzô bemutatkozásképp elmondta magáról, hogy miután elvégezte a nyolc osztályt, a helyi fűrészárugyárban dolgozik, nem sok kilátása van a továbbtanulásra, bár érzi, hogy különb dolgokra lenne képes vagy lenne hivatott. Ez a äkülönbö szó volt a bűnös kifejezés, amibôl a szerkesztô olyasfélét vélt kihallani, hogy a levélíró az iskolát, a tanulást státusnak tartja a munkával szemben.

Azóta 25-26 év telt el, és Dobó Tihamér, mondhatni úgy is, hogy immár fél életével, alaposan és több dimenzióban is rácáfolt a fôszerkesztô aggályaira. Most, a kanizsai tárlat megnyitásakor valóban szívesen, szívesebben élnék egy olyan sztereotip megállapítással, hogy Dobó Tihamért nem kell bemutatni Kanizsán. Félek azonban, hogy sehol a világon nem szorul Dobó annyira a bemutatásra, mint itt, ahol jószerivel keresni kell olyan embert, aki ne tartaná magáról - nemcsak azt, hogy legjobban ismeri ôt, hanem valamilyen módon patrónusának is ne hinné magát az enfant terrible-nek, a javíthatatlan vszörnyű gyereknek".

Az ünnepi alkalom kimondja, ki kell hogy mondassa velünk ezt, hogy tiszta lappal és tiszta lelkiismerettel nézhessünk szembe az alkotóval, aki most képein keresztül néz vissza ránk. Alkotásokon keresztül, amiket nem lehet elintézni sem közhellyel, sem az alkotó bizalmas hátbaveregetésével.

Nyilván nem megfelelô a tárlat retrospektív megjelölése. Ezek a képek valóban 24 év - zaklatott, kegyetlen módon elvesztett 24 év - munkáiból, ötletszerűen vagy kényszerű lehetôség szabta mércék szerint gyűltek össze. El kell tehát mondani, hogy a gyűjtemény nem öleli fel Dobó Tihamér munkásságának teljes spektrumát sem témában, sem stílusban, sem színvonalban.

E tárlat anyagát festmények képezik. Sokak szerint Dobó Tihamér elsôsorban grafikusművész. Ehhez elég argumentum a néhány évvel ezelôtti, nagy sikerű újvidéki grafikai kiállítása. Szinte minden kiállított darabja egyformán magas színvonalú grafikai közlése volt a tényleg átélt élménynek. Ebbôl a kiállítási anyagból, természetesen már az anyag inkompatibilitása miatt is, hiányoznak