Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dobó Segantini párhuzam

2017.04.04

Valkay Zoltán

 

Dobó Tihamér és Giovanni Segantini kereszteződő párhuzamos vonalai

 A 30 éve elhunyt kanizsai festő emlékének tiszteletére

 

„…Távol ködéből kiszakad/Szemünket körbejárja” (Pap József)

 

Újabban azon kapom magam, hogy el-el gondolkodom vajon hogyan nézhetett ki az Aranykorban, vagy a középkorban, vagy a török-korban vagy esetleg később az ugar-korban szépséges sík szülőföldünk széles nagy határtalan világa?  A szabad és perspektívátlan síkság megfestése ugyanis maga a magyar metafizika; a Kelet mítoszának és géniuszának, a szabadság mítoszának megtestesítője! A „semmi” jelenségvilágának egyik legjobb bácskai festő hírmondója a kanizsai Dobó Tihamér „Cigonya” (1937–1987) volt, amit a horizont-problematika kibontásával ért el…

Valahol olvastam, talán éppen Csikós Tibor helybeli, jelenleg Svédországban élő festőművésztől, hogy a mi Cigonyánk és az olasz Giovanni Segantini (1858–1899) festő között valamiféle kapcsolat, valamiféle szellemi- és alkotói rokonság állhat fenn; tudniillik Dobó furcsamód kedvelte az alpesi tájat és életet megörökítő talján piktort. A felvetett gondolat indított meg, ugyanis jómagam is egyrészt Segantini-, másrészt Dobó tisztelő vagyok, hogy utána nézzek a lehetséges és esetleges érintkezési pontoknak.

Eszmefuttatásom legelején persze kinézetük első pillantásra szembeszökő hasonlóságát említeném meg. Egészen pontosan mind Segantini- mind pedig Dobó önarcképeire gondolok. Az elsőé 1893-ban, a másodiké 1968-ban készült. Mindkét portrén áthatóan néző Megváltói arcot érzékelek. Segantini veroniké-jén a lelógó szakállára Dobó „eső mosta arcának” lefolyó festékerezetei rímelnek. De nem erről van szó. Ez csak a kiindulás. Mindketten ugyanis lázasan égő tekintetüket a környező tájra vetették. Az olasz főleg. Ő a barbizoni iskola nyomán jutott szinte panteisztikus tájtiszteletig, amit pointilista és apró szálkás vonalkákból álló ábrázolásmódjával misztikus magasságokig vitt. Mindeközben szellemi fejlődésútvonalat írt le azáltal, hogy az Alpok lábánál megkezdet táj-festést szellemi transzmutációjának és észlelésfokozatainak mértékéhez híven mind feljebb- és feljebb emelt a bérceken. Alkalmazott színei is így élénkültek, az oromhoz közelítvén egyre világosodtak. Segantini tájai „szélesvásznúak”, óriásterűek és fényesen levegősek akárcsak a Kanizsához hű Dobó jobban sikerült járási képei. Ez utóbbiak a kiszáradt tengerfenéken túl fátyol/érzületként láthatatlan árvíz élmény-hatását keltik. Víz alatti világok azok napégette szárazon.

Ami persze jelen esetünkben fontosabb: mindkettejük képein erős és szinte rokoni horizontalitást érezni, melyeknél a perspektíva ugyanakkor ikonszerűséggel elegyedik. Piktúráiknak távlatokat nyitó különös mélysége van. Segantini vonalkáitól eltérően – az egyébként szálkás suhintott vonalakkal rajzoló – Dobó járás/Tisza ábrázolásainál mintha spaklival felvitt „sarat” kenegetne vásznaira/sperlapjaira, vagy esetleg esőáztatta meszes pingálást csorgat, amit aztán száraz ecsettel folytat tovább. Tegye ezt, vagy azt Cigonya – munkája jórészt dinamikus egyensúlyba torkoll. Ahogy merőleges vándorlásaiban horizontálisainak felemelésében Segantini egyfajta misztikát élt meg, úgy ezt Dobó elcsábult grafikáiban „absztrakt tájként” tapasztalt meg. Vagy a grafikatechnika festészetbe való visszaemelésében (lásd a Tisza-sorozatot). Nagy örökségként ránk hagyott üzenetében közelítette meg alpesi „keresztvivő” festő-társát; eszmei alkotó-rokonát. Amíg Segantini felkötözött a hegycsúcsra, addig Dobó eljutott a Hatalmas Ég karóval való megtámasztásáig: szellemi konklúziója egyetlen vízszintes vonalnak egy apró vertikálissal való megtámasztása – nem más, mint a létezés magasabb régiója melletti „pálca-törés”. Lét-keresztjét ő is meglelte!