Dobó Tihamér (1937-1987)

 Dobó Tihamér festészetéről

Dobó Tihamér rendkívüli tehetségű festőművész volt. Rajztudása a legnagyobbakéval vetekszik. Stílusa posztimpresszionista, színvilága a francia festészet bizonyos „fauve” (vad) jegyeit is magán viseli. Tanulmányait újvidéki és nisi képzőművészeti iskolákban folytatta. Többek között az olasz Segantini romantikus festészete hatott munkáira. Vékony, szálkás vonalakkal rajzolt, festményein előszeretettel alkalmazta a száraz ecset effektusát. Érzelemdús lelkülete, szakmai tudása költői magasságokba emelte festészetét.

    Tájképein a Tisza folyó egy jellegzetes szegmensét, kanyarulatát dolgozta fel, és fogalmazta újra és újra tömör festői felfogásban. A tájképi elemeket (fákat, a folyó sodrását, a levegőperspektívát, a víztükör fényeit, a vízre tökéletesen illeszkedő csónakokat) csodálatosan ritmizált egységbe szerkesztette. Élete folyamán többször is visszatért e témájához, azt folyamatosan megújítva, lírizálva, átlényegítve.

    Motívumai között erdő, töltés, kisvárosi utcák, faluvége, putrik, az alföldi puszta, virágok is feltűnnek. Képei legtöbbször az adott helyszínen készültek, kedvelte a „plain air” festést.

     Nagyméretű tusrajzai, melyeken helyi motívumokat fogalmazott meg, úgymint az ősszel lengedező ökörnyál, kérészek tánca, teknősbéka, minuciózus kidolgozásukkal vívták ki a közönség csodálatát Újvidéken rendezett 1974-es első, önálló tárlatán.

    Karakteres portréfestő volt. Híres művészek, műgyűjtők, barátai, gyermekek arcképeit festette meg magas szakmai igénnyel, olykor a kísérletezésnek (festékcsorgatás, tükörre festés, stb.) is szerepet juttatva. 1968-as önarcképe remekművei közé tartozik.

    Mestere volt a festői átírásnak, transzponálásnak. Átalakított, erősen stilizált, egyéni motívumait gipszel domborított farostlemezekre vitte fel, majd részben visszamosta a színeket. Monumentális, secco technikával készült falképeket és vásznakat is megfogalmazott, összhangban a XX. század 60-as, 70-es éveinek jugoszláviai art informel és pop art irányzataival.

     Egész életművét áthatja a mozgás, a ritmus iránt érzett szeretete.

A 80-as években a festői tömörítés, redukálás gondolata foglalkoztatta. Végletekig egyszerűsíteni a tájképet. A tustoll egyetlen suhintásával megrajzolni a horizontvonalat,és megmozgatni, megtámasztani azt a kóró, a tájelemek kis akcentusaival – mesélte barátainak 1987-es halála előtt több ízben is. Itt a tollpenge a kardpengére asszociál, így elgondolása rokonítható az olasz képzőművész, Lucio Fontana forradalmi újításával, aki éles pengével többszörösen, vagy csak egyszer felhasította monokróm vásznait.

  Élete javarészt kisvárosi létben telt, de alkalma volt személyes kapcsolatot kialakítani többek között Kassák Lajos, Zilahy Lajos írókkal is.

       Műveinek számos csodálója, epigonja, gyűjtője volt és van. Mégis egyes, magukat avatottnak érző művészeti írók megkerülik, provinciálissá próbálják zsugorítani munkásságát, helyhezkötött életmódja, önsorsromboló személyiségjegyei miatt. 2009-ben Magyarkanizsa  városa galériát nevezett el róla.

Cs.T.